Az egyik legkorábbi borvidék, ahol a magyarországi Bencés Főapátság uradalmaiban, falvaiban, a Szent Márton Hegyen már az államalapítás után szőlőt termeltek és bort szűrtek. A filoxéra óriási kártétele után a Főapát és a Rend papjai a falusi templomok szószékeiről az uradalmak pedig fejlett gazdálkodásuk mintaképével hirdették a helyes és a racionális szőlőtermesztést és borászatot.

A Fertő tó vidéke már a neolit kor emberének is kedvelt élőhelye volt. Valószínűleg illír és trák népek laktak itt. I.e. 300 évvel alapíthatták a kelták Scarbant várost, amit a rómaiak Scarabantiának hívtak, mi pedig Sopronként ismerünk. Fontos kereskedőváros volt. Rajta keresztül vezetett a rómaiak híres borostyán útja. A rómaiak utáni fél évezred alatt sok nép

váltotta egymást, és ezt a szőlőkultúra is megsínylette. Honfoglalás után az első birtokosai Vérbulcsú és Lél törzse voltak. Róbert Károly 1338-ban udvari parancsban értesítette Pozsony, Sopron s Vasmegyét, hogy már előbbi királyi parancsok értelmében Sopron Német-, Cseh- és Lengyelországba szállítandó boraira törvénytelen vámot kivetni nem szabad s aki azt mégis megtenné, a legszigorúbban büntetendő. Folyamatos volt az alsó-ausztriai bevándorlók betelepedése ami a XIV. században második felében volt a legintenzívebb. Mátyás király 1446-ban aranybullában Sopront saját s idegenek áruinak kereskedelmi központjává teszi. 1723-ban Bél Mátyás “dicshimnuszt” írt a soproni borról. Fertő tó vízállása alapján is próbálták megjósolni az adott évjáratot: “Ha a Fertő telik és így megmarad, a bor állítólag jobb és bőségesebb, ha apad, a termelők lemondanak minden reménységről.” A kimérési jogot a termelők némi korlátozással szabadon gyakorolták: máshonnan bort hozni nem volt szabad. Akkoriban Ruszt-Sopron-Pozsonyi borvidékként volt ismert ez a vidék. Ruszton még aszút is készítettek főleg Furmintból a kiemelkedő évjáratokban. A soproni polgárság vagyonát a XVIII. században a szőlő képezte. A XIX. században a többi magyar borvidékhez hasonlóan a mennyiségi termelés került előtérbe, amit a filoxéra pusztítása torpantott meg. A század elején napóleoni csapatok foglalták el Sopront. Innen ered a Kékfrankos fajta neve is a franciák kék színű pénze után. A század első harmadáig a fehérborkészítés fejlődött, majd vörösborszőlő-fajták meghonosodásával a vörösborkészítés vált uralkodóvá. A szőlőtermesztőket itt ponzichternek hívták. A borvidékre jellemző a fej tőkeművelésmód soproni szálvesszős metszésmóddal. Fő jellegzetessége, hogy a termőcsapot egy vendégkaróhoz kötik és a végét a földbe dugják, mint egy fejbujtást. Gyakori volt még a magas combművelés is. A borkimérés kizárólag saját termésű bort forgalmazhatott a termelő házában. Cégére fa- vagy kovácsolt vasrúdon elhelyezett csokor. A csokor legtöbbször vörösfenyőből készül és hengeres alakú. Ha jó öreg bort mérnek, a csokrot még hosszában koszorú veszi körül. A csokor aljára vörös vagy fehér filzszallagot kötnek, aszerint, hogy vörös vagy fehér bort mérnek. A szalagokba apró, kerek lyukakat vágnak. Ha mellettük szalmakereszt lóg, óbor kimérését jelzi. Az ajtót, amely a kimérési helységbe vezet, zöld gallyakkal jelölik meg. Ha mustot is mérnek, akkor a rúdra még leveles szőlőhajtásból font koszorút is akasztanak. A Kékfrankos fajta ma már soproni specialitásnak számít, pedig valószínűleg osztrák eredetű. A borvidéken szép fehérborokat is készítenek.

A Balatonfelvidéki borvidéket nem egyedül a megkülönböztetésre érdemes, ellenõrzött eredetû borainak sajátosságai, hanem a bennük is megtestesülõ természeti környezetének, történelmének, kulturális hagyományainak egyedisége együtt teszik különösen figyelemre méltóvá, Európa kellõs közepén. Mint Eötvös Károly írja: “A Balaton és Bakony ez a két fönséges természeti tünemény egymást öleli át, egymásra árasztja fényét és sugarát, hagyományait, költészetét.” A Balatonfelvidéki borvidék szõlõhegyei pedig értékes gyöngyfüzérként mindenhol ott sorakoznak, ahol e két csodálatos tájegység ölelkezik. Apáról-fiúra szálló õsi intelem: ” A hegyek büszke magasán hagyjátok meg a magyar szõlõt! Szûrjetek a magasban olyan bort, amilyen isteneknek, királyoknak, igaz embereknek való, ünnepet nyújtó italként!” A borvidéken csillog Európa legnagyobb melegvizû tava, Hévíz. A másik végén egy olyan bõvizû ásványvízforrás tör fel a föld mélyébõl, melyet már Pannónia római lakói is kedveltek. Tehát a természet a mértékletesen fogyasztott Balaton-felvidéki bor egészséget erõsítõ kedvezõ hatását további több, egészséget õrzõ, természetes értékkel is kiegészíti.

Ami a természeti környezetet illeti, a borvidék keletibb fele mállékony, ezért a talajt ásványi anyagokban különösen gazdaggá tevõ vulkáni kõzetekre, a nyugatibb fele dolomitra alapozott barna erdõtalajokkal borított. A Balaton-parthoz hol lenyúló, hol attól néhány kilométerrel hátrébbhúzódó, meredek profilú dombsorok védett tájékain különleges, a szõlõknek nagyon kedvezõ mikroklímák alakultak ki. Egyedülálló éghajlati adottságokat teremt a borok termeléséhez az is, hogy a borvidék minden fontos szõlõhegye hatalmas erdõrengeteg környezetébe ágyazott. Ezért a nyári napok mediterrán ízû melegét estétõl- a Balaton felé lengedezõ éjszakai szellõ hatására- hûvös erdei levegõ váltja fel a szõlõsorok között. A nappalok melege tüzessé, testessé, az éjszakai hûvösség különlegesen gyümölcsössé, szépsavúvá, harmonikussá varázsolják a vidék érett szõlõbõl született, ellenõrzött minõségû borait. Az egész borvidék a Balatonfelvidéki Nemzeti Park része, ezért is csak nagyon környezetbarát módon termelhetõ a szõlõ és a bora. A táj mítosza rabul-ejtõ:

A régészeket és a történészeket is meglepte- a föld mélyébõl kiásott leletek és a történelmi feljegyzések által tanúsítottan- a kultúrák egymásba növõ folyamatossága, a békés uralomváltások sorozata 3000 éven át. A földmûvelés eredete itt is régebbi, 6 évezredes és ebben 2200 éve megszakítatlan, fontos helyet foglal el a szõlõmûvelés, a borkultúra. A hagyományok tehát rendkívül milyen gyökereznek:

Ez az a magyar borvidék, ahol régészeti leletek és a Balaton-fenék pollen üledékei dokumentálják a kelta szõlõtermesztést, annak folyamatosságát a római uralom idején, sõt a népvándorlás teljes idõszakában. Ez azért is fontos adat, mert ha a borvidék kelta-, római- és középkori lelõ- és lakóhelyeit összevetjük a mával, az a figyelemreméltó bizonyosság derül ki, hogy valamennyi megegyezik valamelyik mostani településsel vagy majorsággal. Az is kiderül, hogy több mint két évezreden át ugyanott voltak a kulturális és hatalmi központok, ahol most. A vidéken a honfoglaló magyarok egyik török eredetû törzse telepedett le. Érdekesen cseng ezzel össze az, hogy az õsi magyar szõlészeti és borászati szakszavak jelentõs része ó- török eredetû. Ezt a törzset a honfoglalók papi és jogi fejedelme, a horka vezette. Õ celebrálta a két törzset egy nemzetté egyesítõ vérszerzõdést is, ami egy boráldás volt. A székhelyét is a borvidék területén választotta meg, a Káli- medencében. Itt tehát a hozott magyar, az örökölt római és a térítõk által tanított nyugati technológia közvetlenül ötvözõdött.